Tudok egy jó módszert arra, hogy hogyan lehet objektíve és fillérre pontosan meghatározni egy cég értékét.

Úgy hogy eladod.

 Tudom hogy ez nonszensz, hát persze hogy senki nem fogja eladni a cégét csak azért, hogy tutira megtudja mennyit is ér valójában -- de most mit tegyünk, más biztos módszer nem létezik. Az összes többi módszer mindenféle feltételezésekre épül, bizonytalan és nagyon nagy hibaszázalékkal dolgozik.

De miért nem létezik objektív módszer? Miért nincs egy rendes módszer arra, hogy megvizsgálok egy céget kívülről-belülről, átnézem minden szerződését, átbogarászom a könyvelését, tégláról téglára megvizsgálom az ingatlanait, megszámolom és megmérem a készleteit, aztán rámondom hogy ez a cég így ahogy van, cakumpakk, ér összesen háromszázhuszonnyolcmillió kettőszázötvenkilencezer négyszázhuszonhat forintot -- ez tényleg nem működik? 

Tényleg.

Nem csak az a gond, hogy egy céget sosem lehet teljesen tökéletesen átvizsgálni, mindig maradnak rejtve kisebb-nagyobb dolgok, amik befolyásolják az értékét; ettől van egy sokkal nagyobb akadálya is az objektív értékelésnek. Az a gond, hogy már a "mennyit ér" sem objektív definíció; attól függ kinek, mikor, milyen célra, stb.

Egy cég mindig egyedi darab, egyszeri és megismételhetetlen, persze lehetnek hozzá hasonlók, de ugyanolyan nincs, nem volt, és nem is lesz soha. Ebből a szempontból nézve olyan mint egy műtárgy. Egy Van Gogh festmény mennyit ér? Hát attól függ kinek; amíg van a világon olyan dúsgazdag pacák, aki sokmilliárdot hajlandó (és képes) adni azért, hogy ott lógjon a falán, és hogy mindenki megtudja hogy milyen gazdag ember is ő voltaképpen, hát addig sokmilliárdot ér. De ha a világon élő dúsgazdag pacákok valamilyen rejtélyes oknál fogva egyik napról a másikra mind egy szálig Picasso-imádóvá válnának, és ügyet sem vetnének Van Goghra, akkor a Van Gogh-képek ára mindjárt a meredeken zuhanna.

Egy cég értékelése ettől egy picivel objektívebb; de csak egy hajszálnyival. Annyival objektívebb, hogy egy befektető általában nem azért vásárol meg egy céget, mert neki az annyira tetszik, mert beleszerelmesedett, mint egy műgyűjtő egy műbe, hanem azért, mert arra számít, hogy a befektetett pénze pénzt fial majd, szaporodik, hozamot termel. És ez egy fontos kapaszkodó, gyakorlatilag az egyetlen valamirevaló kapaszkodó a cégértékeléssel foglalkozó szakemberek számára, a legjobb cégértékelési módszerek tehát azon alapulnak, hogy a cég mennyi pénzt tud majd a jövőben termelni. A jövőbeni várható pénztermelő képességhez hozzárendeljük a megvalósulás kockázatát, mindezt visszaszámoljuk mai értékre, és máris megvan hogy mennyit ér ez az egész, ezt hívják diszkontált cashflow alapú cégértékelésnek. De hát ez is messze van a tökéletestől, a jövőbeni pénzáramokat csak becsülni tudjuk (ugyan ki tudja azt pontosan megmondani, hogy három év múlva mennyi nyeresége lesz? senki), a megvalósulás kockázata ugyancsak becslés, becslést szorzok becsléssel, ebből nem jöhet más ki mint becslés, mégpedig jó nagy bizonytalansággal. És akkor még nem is számoltunk azzal, hogy a befektetők nem feltétlenül kizárólag a pénztermelő képességet tartják szem előtt; az egyiknek fontos hogy a befektetésével a közjót szolgálja, a másik ökológiai perspektívában gondolkodik, a harmadiknak fáj a foga, a negyediknek pedig megtetszett a titkárnő feneke ... és ezek mind-mind befolyásolják azt, tudatosan vagy tudat alatt, hogy az adott cégért egy befektető mennyi pénzt hajlandó adni.

Szóval bármennyire elcsépelt, béna, semmitmondó, mégis igaz: egy cég annyit ér, amennyiért el lehet adni.