Kockázati tőke blog

Kb. két hete írtam – vagy már három? hogy repül az idő! –, hogy közeleg a Magyar Kockázati és Magántőke Egyesület és a Portfolio.hu közös rendezésében az éves regionális kockázati tőke konferencia. Csütörtökön megvolt a nagy esemény, eljött ideje egy rövid beszámolónak itt a blogon.

(forrás: www.portfolio.hu)

Kezdjük mindjárt a címével: valójában nem is kockázati tőke konferenciának hívják, az igazi neve az volt, hogy „CEE Private Equity & Corporate Finance Conference 2011”. Én nagyon odavagyok a magyar nyelvért, és állandóan igyekszem sulykolni, hogy ha valamire van magyar szó, azt használjuk magyarul – de azt elismerem, hogy ebben az esetben nem volt könnyű dolga a szervezőknek. Nem feltétlenül azért, mert sok volt a külföldi résztvevő, így a konferencia jelentős részben eleve angolul folyt (ami pedig magyarul, arra szinkrontolmácsolást biztosítottak), hanem azért, mert ez a szakma tele van angol szakkifejezésekkel, amik egy részének megvan a magyar megfelelője, más részének viszont nincs. És így van ez már a címmel is:

• „CEE” – ez Közép- és Kelet-Európát jelenti, ugyanis regionális konferenciáról volt szó;
• „private equity” – bár a szakmában sokan (főleg a régi motorosok) még mindig prájvitekviti-nek mondják, de azért a hazai szaknyelvben már elég jól meggyökerezett a magántőke kifejezés is;
• „corporate finance” – hát ezzel van a legnagyobb zűr. A kifejezés természetesen fordítható vállalatfinanszírozásnak is, de egy igényes fordító ezzel nem teljesen elégedett. Azért nem, mert magyarul a „vállalatfinanszírozás” elsősorban vállalati hitelezést jelent; a „corporate finance” meg pont nem: ez inkább a vállalatfinanszírozás tágabb témakörének tőkebevonási-tőkeszerkezeti területét fedi le. Dehát nincs mit tenni, lehet hogy végül mégis a vállalatfinanszírozás lenne a legjobb magyar szó erre.

Hát ennyit a címéről, jól eldumálom itt az időt, a témáról még egy szót sem ejtettem, az olvasó meg türelmetlen. Na lássuk akkor, mi volt a konferencián.

Freund Tamás felvezető előadása

Felvezetőnek egy meglepő előadást hallottunk Freund Tamástól, „Agyhullámok és kreativitás – Belső világunk mint a képzelet erejének gyökere” címmel, amelyben nagyon érdekesen számolt be a saját szakterületéről, azaz az idegrendszer működésének alapjairól, az idegsejtek kommunikációjának hihetetlen bonyolultságáról, és az ezt szabályozó, gátló és serkentő mechanizmusokról, amelynek eredménye az egész gondolkodás, a képzelet, az érzelmek, és egyáltalán minden agyi funkció. És mindezt ügyesen, érthetően tálalta még a magamfajta laikus hallgató számára is, szép színes ábrákkal, fuldokló emberekkel, őket lehúzó polipokkal, és a polipokat is fojtogató szuperpolipokkal illusztrálva a legfontosabb összefüggéseket. Azután áttért a saját szakterületéről más témákra: moralizált. Szerintem rosszul tette. A befektetési szakemberekből álló hallgatóság előtt ostorozta a profitmaximalizálást, a vérszívó denevérek önzetlenségét állította példának, és még az is elmondta, hogy „van mit tanulnunk még a nyálkás penésztől is”; ezek a megjegyzései jópofák voltak, és nekem személy szerint nagyon tetszettek, még ha történetesen nem is értek vele mindenben egyet. De amikor azt állította, hogy az önzés a civilizált társadalmakban a társadalmi fejlődést fenyegető egyik legfontosabb veszély; amikor populációgenetikai példákkal kísérelte meg alátámasztani, hogy az önzés társadalmi szempontból egyértelműen káros, az önzetlenség pedig hasznos – na ebbe szerintem nem kellett volna belemennie. Ez nem csak populációgenetikai, hanem játékelméleti kérdés is, és én Mérő László „Mindenki másképp egyforma” című könyvéből értettem meg, hogy egy egymásra utalt egyedekből álló adott közösség fennmaradása szempontjából az az előnyös, ha az egyedek között bizonyos optimális arányban vannak önzők és önzetlenek (altruisták) egyaránt. Igaza van Freund úrnak, hogy míg az önzés egy konkrét egyed számára ugyan előnyös túlélési stratégia lehet, ennek túlságos elterjedése viszont katasztrofálissá válhat a teljes populáció számára. DE: az önzés teljes megszűnése, és az altruizmus korlátlan térnyerése ugyancsak katasztrófába sodorhatja a populációt. Tehát az önzés a társadalomban nem önmagában való gonosz; sőt: bizonyos korlátozott mértékben kifejezetten szükséges az adott csoport tartós túléléséhez.

Szakmai program

Összességében óvatos, de egyértelmű bizakodás volt érezhető a felszólalásokban, a panelbeszélgetésekben, és a folyosói beszélgetésekben egyaránt. Erről árulkodnak már a szekciók címei is: „A válság legnagyobb hullámait átvészeltük”, A régió újra megtelt élettel”, KKV finanszírozás – lehetőségek forgatagában”.

Az egyik legjobb stílusú, informatív és humorral fűszerezett előadást Seres Béla, a Deloitte vezető partnere tartotta, amiben összehasonlította az egy évvel ezelőtti saját várakozásait a tényleges fejleményekkel, és megosztotta velünk a következő évre vonatkozó várakozásait. A legfontosabb megállapítása az volt, hogy bár a befektetői aktivitás nyilvánvalóan és jelentősen aktivizálódott, az egyes ügyletek nagyon elhúzódnak, és sok esetben a felek nehezen jutnak el a zárásig.

A sok színvonalas és biztató előadásból viszont kiemelnék egy ugyancsak színvonalasat, de kevésbé biztatót: Magdalena Polan, a Goldman Sachs elemzője tartott egy beszámolót „A magyar gazdaság külföldi szemmel – Miként bírjuk a régiós versenyt?” címmel. Nagyon tanulságos, és egyben lesújtó volt. Azt én is sejtettem, hogy van behozni való lemaradásunk, de a felvázolt kép nagyon borús volt.

A GDP növekedése, és a növekedési kilátások a közép-kelet-európai régióban lényegesen gyengébbek, mint a világ más felzárkózó régióiban; Magyarország pedig a régión belül is sereghajtó. 15 évvel ezelőtt mi voltunk a régió legígéretesebb befektetési célpontja, de 2005 körül a növekedés elkezdte elveszíteni a korábbi dinamikáját, és a régiós versenytársak beelőztek. A válság minket viselt meg a legjobban, és nálunk vetette vissza leginkább az amúgy sem fényes növekedést; még akkor is, ha az adatokat megtisztítjuk az árfolyamhatástól. A legnagyobb felvevőpiacunknak számító Németország importjában folyamatosan csökken a részesedésünk, apránként szorulunk ki. Az infláció és a maginfláció az elmúlt években tartósan magasabb volt, mint a régiós versenytársainké. Az élőmunka költségei lényegesen nagyobb ütemben emelkedtek, mint Lengyelországban vagy Csehországban. A folyó fizetési mérleg ugyan a közelmúltban jelentősen javult, de a bruttó külső adósság olyan óriási, hogy a fizetési mérleg aktívuma ebben csak alig érzékelhető elmozdulást okozott. Ami pedig a központi bankok hitelességét illeti: Lengyelországtól és Csehországtól eltérően itthon az infláció minden áldott évben, tartósan és nagy mértékben magasabb lett, mint az MNB célkitűzése volt. Ennek az egyik következménye, hogy az inflációs várakozások tartósan az MNB-célkitűzés felett horgonyoztak le. Senki nem hiszi, hogy az inflációs célkitűzés teljesülhet.

Szóval akárhonnan nézzük, nem valami biztató a kép. Nem véletlen, hogy míg a csehek és lengyelek kockázati besorolása évek óta folyamatosan javul, a miénket 2005 óta három kategóriával rontották a nemzetközi elemző intézetek. Az előadás végkicsengése az volt, hogy kőkemény erőfeszítésekkel elérhetjük, hogy a helyzet ne romoljon tovább. Javulásról nem esett szó.

A rendezvény színvonala

Végül essék szó a rendezvény színvonaláról is. Éspedig csupa dicsérő szó. A szervezés ugyanis rendkívül jó volt: a helyszín kiváló, az előadások tartalmasak, az ellátás szuper, még egy magamfajta kukacoskodó ember sem tud az egészben kivetnivalót találni. Nagyon örülök hogy részt vehettem ezen a találkozón.