Mi az a tényező ami leginkább segíti a befektetői bizalom kialakulását és megszilárdulását?
A nyugi.
A befektetői bizalom kulcskérdés. Na nem éppen mindenütt, mindenkinek; a 70-es évek Albániájában például Enver Hodzsa (akinek a nevét az albánok valamilyen furcsa okból kifolyólag állítólag így írják: Enver Hoxha) valószínűleg magasról tojott a befektetői bizalomra. De Kim Dzsongil-nek (akinek a nevét a koreaiak valami még rejtélyesebb okból állítólag így írják: 김정일) sem hiszem hogy különösebb álmatlan éjszakákat okozna a befektetői bizalom alakulása.
(Úgy tűnik a szeretett vezéreknek közös jellemvonása, hogy vicces frizurával, és a közönséges földi halandókénál lényegesen sűrűbb fogazattal rendelkeznek -- a képek forrása a facebook.com)
De én azt remélem, hogy Magyarországnak nem ők fognak mintául szolgálni.
Ahogy én Magyarországot elképzelem, pontosabban amilyennek Magyarország jövőjét én látni szeretném, abban a befektetői bizalom kulcskérdés. Szerintem egészen más pálya áll egy olyan ország előtt, aki mindig, mindent kizárólag a maga erejéből akar megvalósítani (és minél kisebb az a példabeli ország, annál kínkeservesebb minden hasonló próbálkozás); illetve annak, aki úgy alakítja a sorsát, hogy a külföldi befektetők szívesen fektessenek be, és a tőkebefektetéssel elért hasznon a befektető és az adott ország (annak munkavállalói, kormánya stb.) valamilyen minden fél számára elfogadható arányban megosztoznak. És ez a megosztozás egy kulcsmomentum: mert ha mindent a befektető visz, az az ország lerablása; ha meg a befektetés hasznából mindent az adott ország akar zsebretenni, akkor a befektetők hamar felkötik a nyúlcipőt, és akkor lőttek a tőkének, lőttek a befektetés hasznának is. De igenis létezik olyan kompromisszum, amivel mindkét fél jól jár.
Szóval a befektetői bizalom az ország fejlődése szempontjából megkerülhetetlen kulcskérdés, ennek alapja pedig a nyugi. A stabilitás. A kiszámíthatóság.
Nem az a lényeg, hogy tíz százalék a társasági adó vagy tizenöt (persze ez is fontos, de egyáltalán nem a legfontosabb), hanem inkább az, mindenki megnyugodjon és elhiggye, hogy ennyi volt, ennyi is lesz, amíg világ a világ, de legalábbis amilyen időtávra egy befektető előretekint (és ez a befektető szándékaitól és az iparágtól függően sokféle időtáv lehet: 1-2 évtől 20-30 évig).
De amikor a gazdaságpolitikát kapkodóan, ötletszerűen, kalapból-előrángatott-nyuszitrükkök révén alakítják, akkor a befektetőknél a nyugi helyett jön a para. És ez baj. Amikor egyetlenegy tőkebefektetőnek a befektetését törvényi eszközökkel tönkrevágják és rendeletileg államosítják, azzal nemcsak az a baj (az is), hogy az adott befektetőnek odaveszett a befektetett pénze. Ettől sokkan rombolóbb az a közvetett hatás, hogy ezt a hírt hallva az összes befektető, aki valaha magyar cégbe fektetett, azt fogja gondolni, hogy "mi van ha én leszek a következő?". Na és persze azok a cégek is, akiknek csak kósza gondolatként fordult volna meg a fejükben, hogy a következő gyártóbázisukat esetleg Magyarországon hoznák létre: "Mi van, ha velem is ez fog történni?" Ezt pedig óhatatlanul követi az a gondolat, hogy: "Lehet hogy mégis inkább Szlovákiába / Csehországba / Romániába / Kínába kellene mennünk?".
És akkor hiába ígérgetünk nekik legversenyképesebb adórendszert: köszönik, nem kérik. Sokkal többre mennénk egy kis kiszámíthatósággal. Akkor azt se bánnák, ha az adó egy kicsit magasabb.
A befektetői bizalommal az a gond, hogy amit egy nap alatt tönkre lehet vágni, azt csak sok év alatt lehet apránként újra felépíteni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.